Egy nyaralás széljegyzete

Alig egy éve történt, hogy megígértem szüleimnek, hogy idén nyáron Görögországban fognak nyaralni.  Az ajánlat meglehetősen felelőtlen volt, mert akkor éppen csak elkezdtem dolgozni Angliában, egy üres lakás berendezése meg még rengeteg más állt előttünk, de állandó hurráoptimizmusom egyszerűen nem engedte, hogy holmi pénzügyek megakadályozzanak a fenti ígéret megtételében. Azóta eltelt egy év.

Aztán arra gondoltunk, hogy az asszony szüleit is invitáljuk meg, és hát természetesen a gyereket is vigyünk, meg ugye mi is ott lennénk. Aztán januárig semmi nem történt, akkor asszony levadászta a szállást, kicsit később a repülőjegyeket. 

Tegnap este - ma hajnalra pedig már a nyaralás is történelem :)

Célunk a festői helyekkel rendelkező, magyarok által sűrűn látogatott Sarti volt. Egyfelől azért is mert ismertük a helyet, pontosan tudtuk mire számíthatunk, másfelől pedig a költségei kiszámíthatóak voltak így. 

Mindannyian lerendeztük a szabikat, gyerek kihagyta az utolsó tanítási napot, estére pedig már mindannyian Görögország vendégszeretetét élveztük. Mondjuk a reptérről egy kicsit több mint kétórás transzfer vitt minket a szállodába.
A transzfer megszervezése kalandba illő volt, ígérgetés, eltűnés és sok más buktató után végül remek luxus-kisbusz fogadott minket. Innen üzenjük a kedves Sithon travel ügyintézőnek, hogy "köszönjük", hogy heteken át tartó hitegetés után arra se volt képes, hogy azt mondja, hogy "bocs, mégse" hanem arra se volt hajlandó, hogy a telefonon hagyott üzenetre, vagy az emailre válaszoljon. Ha rajta múlna, még mindig a reptéren állnánk... 

Mindenesetre megoldottuk. A szállodában remek kis szobák fogadtak minket, még gyorsan első este eltrappoltunk valamit enni, bele is futottunk egy kicsit túlságosan is kedves magyarok által üzemeltett étterembe. Ettünk, visszamentünk, aludtunk.

Az mondjuk a történethez idetartozik, hogy mielőtt megérkeztünk konstas hűvösebb volt, meg eső, mikor mi befutottunk a korábbi 24 fok felváltott 32-35 fokra, eső nélkül. Majd mikor eljöttünk, beborult, villámlott és esett.

Másnap elmentünk beszereztük a tengerparti időtöltéshez szükséges összes kelléket, matracot, napernyőt, gyékényeket, szalmakalapot... És ezalatt az időalatt az angol felhőkön edzett és pulóver alatt fehérített bőröm le is égett.

Ajvé...


Aztán megérkeztünk a tengerpartra, lepakoltunk és mint a gyerekek betrappoltunk a tengerbe... Na jó, ez mondjuk minimum túlzás. 
Gondolom mindenki ismeri az érzést, amikor először halad be a vízbe, és ez a lassú "jaj ez hideg" érzéssel merészkedik egyre beljebb és beljebb. És centiről - centire győzi meg magát az ember, hogy még egy kicsit - jaj ott is hideg - hopp már a hasamnál van... jaj ez hideg. 
Aztán egy bátor merülés és gyors felállás... ideges nevetgélés... aztán újra... végül ... "hmm, egész kellemes"

Legalábbis többen így voltunk ezzel, az első nap... az utolsó napon már úgy mentünk be a vízbe, mintha világéletünkben ezt tettük volna... 

Miután mazsolásra áztattuk magunkat, este besétáltunk és vacsoráztunk egy jót, visszafelé pedig felfedeztük a szuvenírárusok kifogyhatatlan kavalkádját. 

Ami a tengerparton már első nap feltűnt, hogy rengeteg a szabad hely. Nincs tömeg, nincs egymás nyakán átlépés. Este pedig a városban is sokkal kevesebben voltak, az éttermekben pedig rengeteg üres-szabad hely volt.
Válság? Vagy a félelem a görög válságtól?

Nem tudom, de nem bántam én. 

A szállodáról pár apróság
- A reggeli halál unalom, 10 napig semmit nem változott. Volt egyfajta felvágott, egyfajta sajt, 3 féle zöldség (paradicsom, paprika, uborka), kenyér, vaj. Narancsszörp (vagy 100% Tesco ízű narancsszínű 5 literes lé 199FT/kanna)... meg betegre vizezett tej, és még ennél is hígabb kávé.
Jó, néha tettek ki főttojást, vagy jughurtot, meg kis mini virslit, de azért csak módjával... 

- Az egyik szobában a légkondi nem működött, a negyedik napon végül adtak egy másik szobát. 

- Kicsit szigorúak a szabályok. A medence mellett a nyugágyak mozgatása azonnali kivégzéssel jár a medence mellett szolgáltatot teljesítő bárpultos srác keze által, a légkondi használata a szoba elhagyásakor TILOS, valamint a reggeli befejeztével az asztalnál üldögélni és beszélgetni szintén TILOS.

A légkondis dologgal persze egyet lehetne érteni, de mi akkor használtuk amikor elmentünk vacsorázni, annyi idő alatt lehűlt a szoba, és visszaérkezéskor pedig kikapcsoltuk. Tekintve, hogy a szüleink már nem mai "csirkék", hogy a közkeletű kifejezéssel éljek, ők nagyon nem szerették (volna) ha a légkondi  megy miközben alszanak.

A reggeliző asztalnál történő csacsogásról meg annyit, hogy voltak akik a szabály egyik felét betartották, nem csacsogtak.... de ott ültek órákig és telefüstölték a teljes teraszt. Azt szabad, beszélgetni nem.

Aztán a 10 nap lassacskán letelt, az utolsó teljes nap végén, elajándékoztuk a tengerparton a napernyőket, matracokat. 

Végül a remek kis mikrobusszal visszavittek minket a reptérre, aztán ma meg már dolgozás volt.

--------
No, mindenki azt gondolta, hogy ennyi?

Áááá, fenét, tessék kapaszkodni, most jön csak a java :)

Szóval megérkezésünk estéje:
A reptérre az asszonnyal, a tervek szerint a többiekhez képest, két órával korábban érkeztünk. Megvártuk a csomagjainkat, levadásztuk az egyetlen valamirevaló éttermet, és ettünk egy kicsit. Közben figyeltük a le és felszálló gépeket. Szüleink és a gyerek Magyarországról érkeztek, és még kb 30 perc volt a hivatalos érkezésig, amikor is landolt egy Wizz gép. Egyetlen gép volt várható csak a Wizz színeiben, az pedig Pestről jött. Ím tehát az engem állandó 1-2 órás késéssel megörvendeztető társaság, ide bezzeg 30 perccel korábban érkezett. 
Elébük mentünk, boldog egymásnak üdvözlése, majd irány a transzferbusz. Mikor meglátták, hogy mi várt minket, bőrülések, faburkolat, feldélezeten felszolgált hűsítők, fények, pompa csillogás, jóapám csak annyit tudott mondani:
"Tényleg felvitte a jó Isten a dolgotokat gyermekem" és nevetett.

A szállodába befutva megkaptuk a kulcsokat, majd közmegegyezésre az első utunkba eső étteremig elvonultunk enni. 
A fent emlegetett magyar házaspár egy kicsit túlságosan is kedves volt, már-már fölényeskedően, és még azt mondanám, hogy egye fene, nekem mondhat amit akar, de valahogy nem esett jól, hogy hatvan felett járó (kétségtelenül fiatalos) anyósoméknak a "szevasztok" - "Na, ti befejeztétek az evést?" jellegű stílusban beszéltek.

A gyros is kicsit fura volt, tekintve hogy a vagdosott hús inkább szeletelt és kockázott volt, meg a fűszerezés is kicsit érdekes.
Visszafelé megegyeztünk, hogy ide nem megyünk vissza.

Aztán jött az alvás :)

Másodiknap
Valahogy nem tudtam jól aludni, és már hajnali ötkor fentvoltam. Akárcsak anyámék, persze én magamtól keltem, és ez elmúlt másnapra, jóanyám még hatodik napon is a háromóra 30 kor csörgő telefonjára ébredt. Nyaralni volt... tehát logikus, fél négykor fel kell kelni. Apám közölte is velem, hogy nem bírnak ők átállni és aludni reggelig. Kicsit több mint 5 nap noszogatás után, mikor végre kikapcsolták a buta ébresztőfunkciót, már elsőre sikerült fél hatig aludni, aztán pedig már félnyolcig is. Mi lett volna ha mondjuk az első nap kikapcsolják... talán kicsit pihentebbek lettek volna?
A kiadós reggeli alatt megkaptuk a tájékoztatást hogy irgum-burgum, ha megvolt a reggeli akkor tessék szépen feltápászkodni.
Meg is tettük. A gyerekkel elmentünk sétálni a reggeli napfényben. Kicsit még felhős volt az ég, de szerencsére percről percre javult a helyzet. Aztán visszamentünk, és elindultunk a beszerző körútra. 
Mint, ahogy minden gyereknek új minden, anyám is egyik ámulatból esett a másikba, és még mindig ott járkálna a sorok között, ha nem húztuk volna, hogy, majd este... most menjünk.

Vettünk tehát mindent ami kell, majd testületileg kivonultunk a tengerparta. 
Pancsolás, majd a megéhezés után bementünk a városba először és utoljára ebédelni. Meleg is van, nehéz is ennyit gyalogolni... szóval úgy döntöttünk az ebédet hidegnek oldjuk meg.

Estére a vacsora után be is vásároltunk. Morogtam is rendesen, nem vagyok én ahhoz szokva, hogy a kényelmes vacsora után cipekedés legyen. Én a lusta lődörgős típus vagyok, aki reggel szívesebben jár a boltba. Mindenesetre mindenki megragadott egy-két szatyrot és hajrá. 
Persze másnap már nem kellett ezt cipelni, és az is jó volt... de én mindig az aktuális dolgok miatt morgok :) -- rettenetes egy vénember leszek annyi szent.

Harmadik nap
Megérkeztek az "Ukránok", mint később kiderül, oroszok. Anyuka, apuka és az ő egyszem 140 kilós vastagon aranyozott pici fiúk, aki csak három dolgot tudott. Enni, mint egy ló, a telefonját nyomkodni, és kazánt megszégyenítő mennyiségű füstöt termelni. 
Anyukája az első napon megörvendeztetett minket egy cuki kis monokinivel... hát szóval... khm... fúj?
A strandolás majdnem eseménytelenül telt, kivéve, hogy jóanyám egyik lábát húzta a görcs, emiatt alig bírt mozogni. Ennek eredményeként, meg az elszántsága miatt vadul napozni kezdett. Estére olyan piros volt mint a rák, de csak állította, hogy nem fáj. Mint kiderült a félmarék fájdalomcsillapító erre is jó, ha már a lábfájásra nem is.

Este újabb vacsora, gyerek a szokásos tintahal karikát, a többiek ezt azt. 
Anyósomék féltávnál persze leléptek, hogy ők ma csak valami könnyűt esznek, étteremnek a közelébe nem jönnek. Mi belaktunk, aztán rövid szuvenír ellenőrzés után elvonultunk haza.

Negyedik nap
Repül az idő, ha az ember pihen. Pláne ha még mindig fél négykor kel. No persze a másik oldalt sem kellett túlságosan félteni, hogy lemarad. Apósom ötkor általában mindig távozott, és megtette a maga kis reggeli kocogását, kagylógyűjtését, tengerpart átfésülését.
A meleg eddigre kezdett igazán meleg lenni, a szobák pedig már önerejükből nem bírtak lehűlni. A "majd holnap" megcsináljuk mentalitással meg nem voltunk kisegítve, tekintve, hogy az egyik légkondi nem működött. Tehát kifejtve, hogy ez így nem annyira jó, kaptunk egy másik szobát. amiben jó a légkondi.
Tengerpart, napozás, a leégett bőrömet most már póló alá rejtve, búvárkodás... Apám szavaival élve:
"k..va jó!"

Este megint a szokásos kör, vacsorahely keresés, aztán vacsora. Este némi bevásárlás, majd újra irány a szálloda némi alvás ürügyén. A gyereket közben rávettem, hogy kezdje el olvasni a Pál utcai fiúk c. könyvet, és ne csak a PSP-t nyúzza. 

Ötödik nap.
Szüleim napközben bementek a városba némi vízért, meg csavargás, vettek pár "apróságot" ami később majd felborítja a bepakoláskor a megengedett méreteket. Lassan szervezkedünk is, mert anyósomnak a nyaralás idejére esik a születésnapja. Azám, de mit adjunk? meg honnan szerzünk tortát. A hét végére meg is oldottuk a helyi cukrászdából, igaz torta helyett csak cukrászsüteménnyel, de a meglepetés nem maradt el. 

mondjam e hogy szokásos pancsolás-vacsora-séta-alvás?

Hatodik napon
elmentünk felfedezni kicsit a környéket, pár sziklát meg is másztunk, tüskét, forró követ, és más igazán kényelmes érzéseket szerezve a talpunknak. Igaz ez volt a könnyebb verzió, mert utolsó előtti napon igazán nagyot mentünk de azt majd ott.
Szóval hatalmas séta, este pedig újabb étterem. Apósom közölte ő ma muszakát akar enni. Anyámék közlik, hogy találtak egy olcsó helyet menjünk oda, talán van muszaka is. Odaérünk, természetesen muszaka nincs, de mindenki más be akar menni. Apósom kishijján lelép. Aztán a pincérlány kedves mosolya meg segítőkészsége (meg az ajándék uzó) meglágyítja a szívet, és a muszaka helyett, jó lesz a zöldséges (vegetáriánus) gyros is... illetve mégse... mert nincs benne répa... legyen helyette tehát
SÜLTKOLBÁSZ.
Itt picit szerintem leszaladt a pincérlány lelkében az orsóról a cérna, de mert ügyes okos volt meg hát bevétel az is... mosolyogva elkészített mindet. 
Evés után... bolt-szuvenírek-séta-alvás
Jahh meg kis olvasás a gyereknek

Hetedik napon.
Ideje lenne megpihenni, tehát végre szüleim is kikapcsolták a hajnali ébresztőórát. Éjjen. Az egész nap amolyan semmittevéssel telt. Anyósomnak megvettük a sütit, felköszöntöttük, aztán egy jót beszélgettünk a túloldalon lévő Athos hegyről meg az ott élő mintegy 1800 szerzetesről... Este egy anyósomék által ajánlott helyre ültünk be, újfent muszaka vadászattal. Ekkor már majdnem sikerült, töltött paradicsom lett a vége. 
A fiam meg elhagyta a fényképezőgépet. Anyám persze észrevette, megtalálta, és odaadta nekem, és mindannyian kíváncsian váruk mikor veszi észre a gyerek is. Nem vette.
Este mintegy véletlenül elejtettem, hogy "jaj, nézzük meg a képeket amiket csináltunk az étterembe", mire a gyerek lázas keresgélésbe kezdett, hogy hűha... jaj jaj... vajon hol lehet. Megfejtette, hogy vagy az étterembe hagyta, vagy a szuvenír boltban ahol vette a kagylókat. 
Az éttermet kizárta, szerinte a szuvenír bolt. 
Nevelési célzattal közöltem vele, hogy jó, akkor szedje a sátorfáját és irány a város, fényképezőgéppel a kezében térjen haza.
Kikerekedett szem, felhúzta a papucsát és elindult vissza. fél perccel később utána lopakodtam és mintegy 70 méter után megállítottam, hogy jólvan ne menjen sehová... az már úgysincs meg, menjünk vissza a szállodába.
Nem bántottam, nem szidtam meg. Pont elég rossz volt neki így is. Felérve a szobába elküldtem aludni... előtte persze fogatmosni. Miután végzett, még mindig pirosak voltak a szemei a veszteség miatt. magam mellé vettem és a kezébe nyomtam a gépet és elmondtam mit csinált, és megkértem, legközelebb legyen szíves figyelni a cuccaira. Hálásan bújt és vezeklés képpen dupla annyit olvasott aznap este.

Nyolcadik nap.
Reggel első dolga volt megköszönni nagyanyjának, hogy megtalálta a fényképezőgépét. És egész nap kisangyal volt. A sors ritkán kiszámítható. Én tehát ezen a szent napon elhagytam a napszemüvegemet.
Délután elmentünk és felfedeztük a félsziget maradék részeit. Gyönyörű tiszta kék és zöld tenger, ragyogó homok, kis lagúnák, festői sziklák. A fiam pedig lelkesen lerúgva az egyik követ, körmét az örökkévalóságnak ajánlva ott hagyta a parton. Kis vérzés, sziszegés, de a lelkesedés vitte és még vagy 5 kilométert gyalogolt velünk. 
Túránk végén még megmásztunk egy sziklát, ők kisebbet én nagyobbat. Féltávon, és olyan 15 méter magasan kicsit már bántam a nagyképsűségemet, hiszen régen másztam már, és fele olyan biztos sem voltam abban, hogy felérek mint korábban reméltem. Aztán egy cirka 10 másodperces pánik után rendbekaptam az agyamat és a probléma föléemelkedve racionálisan megállapítottam mit kell tennem és megtettem. Mikor felértem a maradék 3 méteren kicsit remegett a lábam - hiába, edzetlenség és biztosítás nélküliség. Mindenesetre, mikor fent voltam a korábbi adrenalinhoz endorfin vegyült és olyan boldogságot éreztem a teljesítményem felett, hogy a sziklán töltött rövid intermezzót gyakorlatilag el is felejtettem. Egészen addig amíg újra le nem néztem. Legközelebb megfontoltabb leszek. "Legközelebb, gondolta a medve".

Este megint egy jó vacsora, aztán szuvenírek beszerzése. Séta, és az egyik árokból vagy négy öt kisgyerek a sötétből felugrott majd ordított... többek összerezzentek, megijedtek... a kölykök meg röhögtek. Biccentettem, hogy ügyes volt.. asszony meg kérdi, hogy "nem öntjük le őket hidegvízzel?"... a gondolatot tett követi, üveg a kézben visszalopakodtam a másik oldalról... hasonló ordítás és másfélliter jéghideg víz a nyakukba... "my turn!"... sikoltozás az árok alján, majd nevetés. ők is biccentettek.

Kilencedik nap
A gyerek is elagyja a napszemüvegét a tengerparton, de erre már nem is tudok mit szólni, tekintve előzőnap én is így jártam. Búvárkodunk, pancsolunk egy jót. Labdázunk is a vízben. igazán élvezzük az utolsó napot. Kártyázunk is, beszélgetünk is. Közben lélekben már mindenki a visszatérésre gondolt. Igyekezett mindenki kihasználni az utolsó estét. Visszatértünk a kedvenc éttermünkbe, ettünk egy nagyot utoljára. Majd a szállodába menet szépen elcsendesedve mindenki nyugovóra tért

Utolsó nap
Reggel mindenki hatalmas pakolásban van, mindenki rendezgeti a megvett ajándékokat, meg amit hozott. Anyámék külön szenvednek, mert a forróságra felkészültek 4 hosszú nadrággal meg melegítővel... mert az kell. 35 fokban mi lehet jobb mint egy melegítőnadrág?
Szervezés, pakolás, pakolás, újrapakolás... végül csak megvan. Irány ebédelni egy utolsó gyrost. Közben beborul rendesen. A szállodából kapunk esernyőket, aminek perceken belül hasznát is vesszük. Anyósomék megijedtek picit az esőtől, de mi rendeületlenül mentünk előre. Megázva egy picit értünk be az étterembe, megrendeltük az utolsó gyrost, meg az innivalókat, megettük, még sétáltunk egy jót utoljára a most már újra hétágra sütő napfényben, majd a szállodába érve, hamarosan megérkezett a transzfer, ami megindult velünk a reptérre. Úton kis dugóba kerültünk, de szerencsére nem veszítettünk sok időt. A reptéren átöltöztünk angol ruháinkba (cipő, ing, nadrág, kardigán)... leadtuk a csomagot, átestünk a biztonsági ellenőrzésen... végül mindannyian a magunk gépén ülve hazaindultunk.

Közben az egyik üzletben már törzsvendégek lettünk, reméljük visszamegyünk még venni valamit :)

Jó lett volna maradni még egy hetet :)))))


Lesz még fotó, de még nem jutottam hozzá a képekhez, a többi facebookon elérhető :)

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések