Közjáték a második rész előtt

Tegnap megbeszéltük, hogy padlást szigeteltünk, és padlót cseréltünk. Aztán jött egy kis szünet. Meg egy kisebb ügyetlenség, meg aztán karácsony, meglepetés mindenkinek, végül az új év

Node haladjunk sorjában

Ugye ott fejeztük be, hogy 2015 végén járunk, illetve karácsony előtt.
A munkahelyemről közben kiderült, hogy, hát nem igazán jó. Rendben van, hogy sok a munka, és az elvárás, de a valóságban az volt a helyzet, hogy bátran mondhatom, hogy toplistás, a "legrosszabb munkahelyeim" kétes értékű ranglistámon. Pedig, elég sok helyen megfordultam eddig. Node ez most nem róluk szól, szóval térjünk vissza a magánéletünkbe.

Szóval volt nekünk akkoriban egy mazdánk. Rendesen működött, csak az akkumulátor merült le benne, nagyjából egyik napról a másikra. Édesapám most büszke lenne rám (ha olvasná) mondjuk kb 2 percig, aztán kitagadna.
Hogy mindent pontosítsunk, este van, késő, munkából jövök haza. Akkoriban szokásunk volt, hogy az autóval egy jó darabon előre mentünk, hogy egy másik helyen szálljunk fel a buszra. Este megérkezem a megfelelő megállóba, leszállok, és megpróbálom beindítani a kocsit, ami nyekken egyet kettőt, de nem tudja beindítani.
Pár próbálgatás után, rájövök, hogy hát itt nincs mit tenni, vagy itthagyom az autót, vagy megtolom kicsit ...
Kiszálltam, nekiveselkedtem és elkezdtem tolni. A gondolat az volt, hogy kicsit megtolom felfelé azon a nagyon enyhe emelkedőn amin állunk és majd könnyed hátramenetben hagyom, hogy beugorjon. Csináltunk már ilyet, alapból nem féltem a gondolattól. A vezető oldalon támaszkodtam neki az oszlopnak, tartva az ajtót, hogy amikor a kellő helyre érünk, be tudjak ugrani az ülésre.

Addig minden rendben is volt, hogy tolni, bár kétségtelen, hogy elszoktam ettől a fajta munkától (fiatal éveimben apámmal a skodákat úgy tologattuk, mint más rendes gyerek a dömpert) - node azért mozogtunk.
Hanem azt el kell mondanom, hogy a térdemmel voltak, vannak bajok, így ez a dolog kockázatos volt, és egy pár lépés után éreztem is, hogy fáj, de arra gondoltam, hogy pár méter még, onnan meg jó lesz a gurulás.
Pár méter, gondoltam Én.
Pár centi, gondolta a térdem!

Neki volt igaza, a következő lépésnél olyan fájdalom hasított bele, hogy egyszerűen nem bírtam lépni, megszűnt minden támasztás, és az autó abban a pillanatban megállt. Majd megmozdult hátrafelé. Én pedig ott voltam, éppen féltérdre rogyás közben, és semmi esélyem megtartani az autót. Megkapaszkodtam a kormányban és a kezemmel meg az ép lábammal beugrottam az ülésre, és azt gondoltam, hogy azonnal fék. Az ám. Fékrásegítés nulla... és mire agyban a kézifékig eljutottam (és behúztam) addigra égtelen recsegés oldalról.
Az ajtó nyitva maradt, megakadt egy fában, és túlnyitottam.

Szóval ott ültem, és pislogtam, hogy pontosan mi a fene is történt?
Jött a felismerés, hogy hát akármi is van, ezzel én ma már sehova nem megyek, de akkor is meg kell tolnom, ha megkergülök is, mert így nem hagyhatom itt a kocsit.

Szóval vártam pár percet amíg a térdem legalább egy kicsit mozogni enged, kiszáltam és újra tolni kezdtem az autót, annyira, hogy az ajtót vissza tudjam hajtani és be tudjam csukni.

Nem voltam büszke magamra. Másnap jött a tréler és elvitte szegénykét javíttatni.
Az ajtó túlnyílt és meggyűrte a sárvédőt meg önmagát, de azért záródott továbbra is :)


Napra pontosan egy hónap után kaptuk vissza megjavítva


Közben ugye jött karácsony, amikor hazautaztunk és mindenkinek bejelentettük a nagy meglepetést
Öröm, vidámság mindenütt. Alig győztük rejtegeni az információt, hogy senki meg ne neszeljen semmit legalábbis amíg mi nem akartuk elárulni :) No persze, az sokat könnyített az ügyön, hogy mi itt voltunk, mindenki más meg nem.

Végül január végén, elutaztunk két hétre Malajziába, ahol rengeteg fantasztikus dolgot láttunk - de erről majd egy másik posztban... a következő bejegyzésben átnézzük mi várt bennünket a garázsban.


Megjegyzések

Népszerű bejegyzések