33 nap múlva

Megvolt a nagy beszélgetés. Kicsit jobban sikerült mint vártam. Illetve sokkal jobban sikerült mint tippeltem. 
Próbálgattam fejben a szituációt tegnap óta, aztán éjjel valamikor félhárom körül megjött az ihlet. Utána már csak egy kicsit kellett forgolódni és már reggel is lett. Persze, mikor tudna elaludmi az ember? naná, amikor fel kell kelni.



Csakhogy menni kellett. Egésznap ültem a tűkön és más varróeszközökön, a zabszem a fenekeben, pánik meg ilyenek. Először is, addig nem akartam semmit tenni amíg nem kaptam meg az ajánlatot a cégtől. Ami kettő körül meg is érkezett. Benne a már tudott összeg, meg némi további információ és a tervezett kezdési dátum. Akkor itt az idő kipróbálni amit éjjel kitaláltam.

Az... Csakhogy főnökömnek hirteln lett egy megbeszélése, ami másfél órácskát simán elvitt. Utána odamentem hozzá, és kérdeztem tőle, hogy "megvan még a pulóvered?". Igencsak bambán nézett rám elsőre, majd, mert már hozzászokott, hogy fura humorom van, rábökött a pulcsijára, hogy "ott". "Vedd fel!" - felvette, kivezettem az épületből az udvarra. 
Mondom neki, itt szeretnék veled beszélni, épületen kívűl mert itt a barátom vagy és nem a főnököm. És mint a főnököm lehet, nem hinnéd el amit mondok, és hogy mi hogyan történt. A barátom elhinné.
Elmeséltem neki, hogy miként futottam bele az emailbe, miként jutottam el interjúra, és miként végződött ezzel az ajánlattal. És hogy roppant kínosan érzem magam, mert pár hete beszéltük, hogy nem tevezek menni... és nem is terveztem, ez csak történt. 
Meghallgatott, azt mondta hisz nekem, érti, de "véletlenek" nincsenek". Szerinte, ha nem akartam volna elmenni, nem mentem volna interjúra, nem updateteltem volna az önéletrajzomat... és még ha én a "felszínen" úgy is gondoltam, hogy ez véletlen és csak kíváncsiságból csináltam végig az egészet, akkor ő hisz nekem, de lennie kell (és van) mögöttes motiváció, még ha nem is tudatos.
Azt mondta, ha ő a helyembe lenne, elfogadná. Ezzel ugyan megnehezíti (és megnehezítem) a dolgokat, de az ajánlat jó, és egész őszintén, kezdi elveszteni a hitét a cégben ahol dolgozunk (és ezt itt jegyezném meg, hogy ez komoly baj) - Ma reggel vitte fel a HR-nek az új fejlesztő papírját, hogy akkor mi közösen úgy döntöttünk, hogy véglegesítjük a próbaidő után. Csakhogy nem érzi, hogy jól döntöttünk. Nem a fejlesztő képességei miatt. Jó lesz, kell még tanulnia, de jó lesz. Nem látja, hogy egy év múlva is tudunk neki munkát adni. Nem látja, hogy három hónap múlva nem fullad e az egész dögunalomba. Közben leállították az interjúkat és nem vehetünk fel senkit. 
Nem volt túl boldog, mert amit én csinálok azt is el kell végeznie valakinek. Például neki. Pedig ő is elég elfoglalt és rengeteg dolgot vettem át tőle. Erre én magam egész addig rá sem jöttem, amíg nem frissítettem az önéletrajzomat. 
Jó negyven percet beszélgettünk. A vége az lett, hogy becsületből, meg mert megegyeztünk, megkérdezi a céget, hogy akarnak e ajánlani valamit amivel itt tudnának tartani. Egyikünk sem bízik benne. 

November 17én kezdek az új helyen, az meg 33 nap múlva van. - ezért a cím:)

Végül majdnem két és fél évig voltam itt. Rekord. :)

Mindenesetre kíváncsi vagyok, hogy főnököm milyen eredménnyel zárta a beszélgetést. Mert ma le is ült az ő főnökével. Hiába noh, tudok váratlan helyzeteket okozni.

szóval 33 :)

Mi van még. Jaj, hát igen, tartozok még beszámolóval
Két (három?) év után idén újra bringára ültünk. És belevágtunk a Balatonkörbe. Ez alkalommal azonban fiam is jött. Nem rejtem véka alá, arra gondoltam, hogy a gyerek valahol a hatvanadik - századik km után feladja. Sose tekert még ennyit egyszerre, a terep nem is a legegyszerűbb. És már az is hatalmas teljesítmény lett volna. 
Barátommal kitaláltuk, hogy idén, szemben az eddigi megoldással újra ÉSZAK - DÉL kört kellene menni. Siófokról indultunk, ott béreltünk bringákat, és tettük le a kocsit. Reggel kis késéssel, lassabban a tervezettnél indultunk el. Haladtunk is, és bár a tempó mindvégig egészen jónak tűnt, rettenetes rosszat mentünk. És szégyen, nem szégyen: nem a gyerek miatt. Ő ott volt ahol mi. Nem kellett rá várni sose. Ott volt velünk, vagy épp előttünk. Estére értünk Keszthelyre. Ahonnan még egy laza hatvanas lett volna. És az addig teljesítményünk szerint legjobb esetben is kb 4 óra kellett volna hozzá. Az meg már nagyon késő lett volna.

Eddigre mindenki elfáradt, kimerült, elcsigázott volt. A gyerek meg megunta? Szóval keszthely után kb 3 km-re jöttünk rá, hogy ennyi. Az. Csakhogy a vonat 10 perc múlva indul Keszthelyről. Szóval mint idióták tekerünk vissza az állomásra, és éppen csak beesteünk,, amikor a sorompókezelő megkérdezi, hogy "el akarjátok érni?" - "el tudjuk?" - "amíg én nem engedem, addig nem mennek el"
Megkettőzött tempóval rohantunk a vonatig. Felszálltunk, Emberek értetlenkedtek, mi meg minden szabad helyet elfoglaltunk a bringákkal.
Két vagy három megállót mehettünk - mert a vonatnak ott volt a végállomása - ott kellett átszálni a siófokra menő személyre. 
A kalauz közli, hogy majd a másik vonat kalauzától vegyünk jegyet - mikor indul a vonat? - 19:17kor - mennyi az idő?  - 19.17 ... spuri.
Felszálltunk - lihegünk... egyszercsak jön a kalauz. "Jegyeket kérem ellenőrzésre"
Barátom átvette a szót
"nincs. mert.."
"miért nincs?"
"mert rohantunk - és éppen csak elértük a csatlakozást siófokon ahol felszáltunk"
"hol?"
"siófokon"
"ember, tudja maga egyáltalán, hogy hol van?"
"..."
"?"
"Keszthelyen szálltunk fel..."
"nahh, annak mindjárt több értelme van..."
"Szóval ott rohantunk és nem volt időnk jegyet venni..."
"tehát Fenékpusztán szálltak fel?"
"nem nem... Keszthelyen... mert"
"mondom Fenékpusztán szálltak fel!"
"..."
"ott?"
"Ha egyszer azt mondom!"
"..akkor ott..."
"akkor adok két felnőtt egy gyerek jegyet meg három kerékpárjegyet fenékpusztától - családi jegy?"
"..."
"ha nem hát nem..."
Aztán kifelé menet még dörmögött az orra alá ..."siófokon szálltak fel..."

Mindenesetre rendes volt a kalauz, nem büntetett meg, mi több megmondta hol szálltunk fel, innen is ezer hála neki, és a két leszerepelt "okos" ember meg pislogott egy kört, hogy mennyire képtelenek voltunk feltalálni magunkat.

Kicsit olyan volt ez mint amikor alkudtam a tenerifei temgerparton
"mennyi a napszemüveg"
"10 euro"
"legyen 9!"
...
életem üzlete...

Oh igen... és az indiai kollégám pedig elkezdett tanulni...

de ezt majd holnap

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések